Azt hiszem kijelenthetem, az élet mindig tartogat meglepetéseket.
Sosem tudhatod mit hoz a holnap, ezt mindenki tudja, de hogy még néha a percek is meg tudnak lepni, ez számomra új. Olyan élmény részese lettem, amit nem tudok szavakba foglalni, és elgondolkodom, megérdemlem-e egyáltalán. Olyan hihetetlen, megfoghatatlan, lélekmelengető aprókat kaptam, szeretetcseppeket, és gondoskodást. Pedig nem is ismertetek. Oké, beszéltünk meg minden, de ez más.. ez személyes, mégis.. része voltam az egésznek, nem volt olyan, nem vagyok ide való. Persze voltak kisebb ingadozások, de azt hiszem ezekről, a bukkanókról én is tehettem. Csak kicsit sokk volt, és mikor az ember vadidegen társaságban, még idegenebb arcokkal találkozik, akikről semmit se tud, még az arcukat sem látta, csak néhány mesemorzsát tud, akkor…azt hiszem érthető, hogy megijed, és nem tud a helyzettel mit kezdeni, hisz nem voltam még sosem így. Eleve olyan torokgombóccal indultam, végig ott motoszkázott, hogy vajon mi lesz, hogy képes leszek-e beilleszkedni, hogy nem-e leszek sokk, és féltem.. hogy csalódást okozom. Erre elmentem, és és el sem tudom mondani. Annyira, annyira jófejek voltatok, hogy néha elszégyelltem magam. Hisz csak ott voltam, és nem is segítettem, és… ott lehettem, és megkaptam mindent, még többet is, mit gondoltam. És basszus.. ha mindenki ennyire lenne antiszoc, akkor ez a világ nem itt tartana. Egész évben nem kaptam ennyi szeretetet és törődést, mint ezekben a napokban Tőletek… Pedig… hisz egy „senki” vagyok, ki csak betoppant, és életetekbe lépdesett. Előtte nem tudtatok semmit rólam, és akár lehettem volna bármilyen hülye elviselhetetlen picsogó picsa is.. bár így is néha az voltam.. És sajnálom…
Hajnalba elindultam.. el, ki a semmibe, és ott volt a lélekgombóc meg rágcsa… A félelem és izgalommal csordult érzészavar, és egyszerűen annyira nem bírtam magammal. Aztán nagy nehezen vánszorgott az idő a vonaton, s mikor leszálltam és mentem.. uhh, el sem tudom milyen volt látni először titeket. Meglepő, fura, 3D-s. És mégis az első mozdulat, annyira szeretetből jövő örülés volt, hogy egy pillanat alatt elfújt mindent… megöleltek… izé.. megöleltél, és én. Jól esett. Átmelengette a lelkem, és aztán meg… volt hogy magadtól jöttél, és mindig tiszta volt, és annyira szívbőljövő szeretetcseppes. Én ezt annyira nem szoktam meg. Ez olyan hihetetlen boldogsággal töltött el. Minden szó, mondat, a beszélgetések minden pillanata, egy igazi varázspamacs, és elkezdtem azon agyalni, vajon, mikor jönnek, hátulról megböködni, hogy felébredjek, és képembe röhögjék, ez egy hülye álom… Nem volt, nem jött. És egyre inkább nap nap után kezdem elhinni, hogy így is lehet, hogy ilyen is létezik. Furcsa ez, hisz eddig mindig csak én voltam, aki önként ment és szeretett, mert jó. És most. Visszakaptam minden egyes alkalommal, sőt néha akkor is, mikor nem én voltam, ki elindította.
Ezek után, hamarabb elhiszem, hogy a föld lapos, minthogy antiszoc van. Velem olyan szinten nyitottak és kedvesek voltatok.. és nem tudom.. személyes varázsomnak köszönhető? Vagy vaagy csak nemes egyszerűséggel ez vagytok Ti. De ez egyáltalán nem is légyeg. A lényeg az, hogy ez jó volt. Hihetetlenül, elmondhatatlanul jó, amit sosenem fogok tudni meghálálni. És a kérdésre, hogy „remélem azért kicsit jól érezted magad?” a válaszom NEM. Nem kicsit, nagyon, sőt… Hihetetlenül jó volt minden perc, még az is, mikor nem volt minden csillámfényesen csittifitti. Hisz az élet egy kibaszott groteszk görbetükör. Mégis, annyi mindent adott, hogy hónapokig tölteni fog, és már most facsar bent, sőt akkor is facsart, mikor ott voltam, mert telt az idő, és én nem akartam. Kívántam varázspálcát, hogy állíthatsak rajta, hogy azt mondjam, ne rohanj ennyire, hisz annyira kevés volt. Annyira hihetetlenül kevés. És az mégis lépdesett előre, és belőlem kijött. Kijött mert fájt, hogy vége lesz, hogy elmegyek, és itthagyom eztm ezt ami olyan jóó és meleg...
Most pedig itt ülök, és egyre inkább jön a fájás. A tudat, hogy vége a csodának, és oké, reméljük lesz még, mert én ha kell, gyalog is.. csak ismét részese lehessek a varázsnak, hacsak percekig, vagy napig, de örülhetek a viszontlátásnak, és szippanthatok egy kis levegőt. Kaphatom a cseppeket, a szivárványos eget és mindent, A percek elmondhatatlan szépségét, miközben annyi mindent ártágcsáztunk, és közben egyre közelebb lépdeltünk egymás fele. Mikor annyira meglepően jól esett, hogy ennyire képes vagy/vagytok nyitni.
Talán, és sem okoztam csalódást. Persze izgultam, és görcsel, meg fuldacs gömbőccel a torokban nehéz, és biztos sokszor volt, hogy a falat kapartátok miattam. Elnézést. Néha észre sem veszem…. Nekem tényleg fura ez a helyzet… És nem tudtam még azt hiszem megfelelően lekezelni.
Mindegy.. nem akartam kisregényt írni, így be is fogom, és nem csipogok.
KÖSZÖNÖM!
Sosem tudhatod mit hoz a holnap, ezt mindenki tudja, de hogy még néha a percek is meg tudnak lepni, ez számomra új. Olyan élmény részese lettem, amit nem tudok szavakba foglalni, és elgondolkodom, megérdemlem-e egyáltalán. Olyan hihetetlen, megfoghatatlan, lélekmelengető aprókat kaptam, szeretetcseppeket, és gondoskodást. Pedig nem is ismertetek. Oké, beszéltünk meg minden, de ez más.. ez személyes, mégis.. része voltam az egésznek, nem volt olyan, nem vagyok ide való. Persze voltak kisebb ingadozások, de azt hiszem ezekről, a bukkanókról én is tehettem. Csak kicsit sokk volt, és mikor az ember vadidegen társaságban, még idegenebb arcokkal találkozik, akikről semmit se tud, még az arcukat sem látta, csak néhány mesemorzsát tud, akkor…azt hiszem érthető, hogy megijed, és nem tud a helyzettel mit kezdeni, hisz nem voltam még sosem így. Eleve olyan torokgombóccal indultam, végig ott motoszkázott, hogy vajon mi lesz, hogy képes leszek-e beilleszkedni, hogy nem-e leszek sokk, és féltem.. hogy csalódást okozom. Erre elmentem, és és el sem tudom mondani. Annyira, annyira jófejek voltatok, hogy néha elszégyelltem magam. Hisz csak ott voltam, és nem is segítettem, és… ott lehettem, és megkaptam mindent, még többet is, mit gondoltam. És basszus.. ha mindenki ennyire lenne antiszoc, akkor ez a világ nem itt tartana. Egész évben nem kaptam ennyi szeretetet és törődést, mint ezekben a napokban Tőletek… Pedig… hisz egy „senki” vagyok, ki csak betoppant, és életetekbe lépdesett. Előtte nem tudtatok semmit rólam, és akár lehettem volna bármilyen hülye elviselhetetlen picsogó picsa is.. bár így is néha az voltam.. És sajnálom…
Hajnalba elindultam.. el, ki a semmibe, és ott volt a lélekgombóc meg rágcsa… A félelem és izgalommal csordult érzészavar, és egyszerűen annyira nem bírtam magammal. Aztán nagy nehezen vánszorgott az idő a vonaton, s mikor leszálltam és mentem.. uhh, el sem tudom milyen volt látni először titeket. Meglepő, fura, 3D-s. És mégis az első mozdulat, annyira szeretetből jövő örülés volt, hogy egy pillanat alatt elfújt mindent… megöleltek… izé.. megöleltél, és én. Jól esett. Átmelengette a lelkem, és aztán meg… volt hogy magadtól jöttél, és mindig tiszta volt, és annyira szívbőljövő szeretetcseppes. Én ezt annyira nem szoktam meg. Ez olyan hihetetlen boldogsággal töltött el. Minden szó, mondat, a beszélgetések minden pillanata, egy igazi varázspamacs, és elkezdtem azon agyalni, vajon, mikor jönnek, hátulról megböködni, hogy felébredjek, és képembe röhögjék, ez egy hülye álom… Nem volt, nem jött. És egyre inkább nap nap után kezdem elhinni, hogy így is lehet, hogy ilyen is létezik. Furcsa ez, hisz eddig mindig csak én voltam, aki önként ment és szeretett, mert jó. És most. Visszakaptam minden egyes alkalommal, sőt néha akkor is, mikor nem én voltam, ki elindította.
Ezek után, hamarabb elhiszem, hogy a föld lapos, minthogy antiszoc van. Velem olyan szinten nyitottak és kedvesek voltatok.. és nem tudom.. személyes varázsomnak köszönhető? Vagy vaagy csak nemes egyszerűséggel ez vagytok Ti. De ez egyáltalán nem is légyeg. A lényeg az, hogy ez jó volt. Hihetetlenül, elmondhatatlanul jó, amit sosenem fogok tudni meghálálni. És a kérdésre, hogy „remélem azért kicsit jól érezted magad?” a válaszom NEM. Nem kicsit, nagyon, sőt… Hihetetlenül jó volt minden perc, még az is, mikor nem volt minden csillámfényesen csittifitti. Hisz az élet egy kibaszott groteszk görbetükör. Mégis, annyi mindent adott, hogy hónapokig tölteni fog, és már most facsar bent, sőt akkor is facsart, mikor ott voltam, mert telt az idő, és én nem akartam. Kívántam varázspálcát, hogy állíthatsak rajta, hogy azt mondjam, ne rohanj ennyire, hisz annyira kevés volt. Annyira hihetetlenül kevés. És az mégis lépdesett előre, és belőlem kijött. Kijött mert fájt, hogy vége lesz, hogy elmegyek, és itthagyom eztm ezt ami olyan jóó és meleg...
Most pedig itt ülök, és egyre inkább jön a fájás. A tudat, hogy vége a csodának, és oké, reméljük lesz még, mert én ha kell, gyalog is.. csak ismét részese lehessek a varázsnak, hacsak percekig, vagy napig, de örülhetek a viszontlátásnak, és szippanthatok egy kis levegőt. Kaphatom a cseppeket, a szivárványos eget és mindent, A percek elmondhatatlan szépségét, miközben annyi mindent ártágcsáztunk, és közben egyre közelebb lépdeltünk egymás fele. Mikor annyira meglepően jól esett, hogy ennyire képes vagy/vagytok nyitni.
Talán, és sem okoztam csalódást. Persze izgultam, és görcsel, meg fuldacs gömbőccel a torokban nehéz, és biztos sokszor volt, hogy a falat kapartátok miattam. Elnézést. Néha észre sem veszem…. Nekem tényleg fura ez a helyzet… És nem tudtam még azt hiszem megfelelően lekezelni.
Mindegy.. nem akartam kisregényt írni, így be is fogom, és nem csipogok.
KÖSZÖNÖM!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése