2011. január 31., hétfő

Megen hétfő...

Írnom kéne valamit, de nem jönnek most szavak. Egyszerűen most csak vagyok. Jó volt a hétvégém. Jól éreztem magam. Pihentem, kikapcsolódtam, és a srácokat is jól megnyúztam. Jól esett.
Viszont ami nagyon nem jó, hogy napok óta fáj a fejem, kisebb megszakításokkal, s lassan már annyira, hogy nem enged koncentrálni, és egyre kevésbé tudok elsiklani mellette. Lehet megfázott, mert olyan fejgörcseim vannak, majd bele pusztulok… El kéne meni, megnézetni, de nem tudom mikor, és hogyan, meg amúgy sincs sok kedvem hozzá, szóval marad a várakozás, hátha rendbe jön. Lehet csak a front. Ki tudja.
Mindegy. Lényeg, hogy megjött Usagihime féle haj, ami annyira meseszép, hogy jajj.
Imádom, de komolyan. J Fini puhi és annyira szépen áll. Már csak haza kéne jönnie Norionak, hogy tudja használni. A hétvégén az öccsét, Naokit nyúztam. Meseszép az arca még így festetlenül is. Már nincs sok, és festése is lesz. Kíváncsi leszek rá.
Holnap már február. Hihetetlen, hogy végre ezt is megéltük. Komolyan mondom, hogy azt hittem sose lesz vége a januárnak. No mindegy.
Itt az irodában most fázom. Otthon már megszokott ez, de ott van takaró.. itt viszont nincs, és vacogok. A kezem fagyhideg, és nagyon rossz így dolgozni. És koncentrálni is. Hisz ha az ember fázik, vagy melege van… az elveszi a figyelmet. Most is tök nyomi vagyok. Legszívesebben alukálnék, vagy nem is tudom. De ma remélem időbe le tudok feküdni alukálni, és holnap kipihentebb leszek.
Őőőő megint nem írtam semmiről. Na mindegy.. megszoktátok már. :D
Szép napot.

2011. január 28., péntek

Csak úgy

A helyzet a következő:
A napok telnek, hála isten, lassacskán kúszunk kifelé a januárból, ami azért jó hír, mert már herótom van tőle. Alig várom, hogy kicsit enyhüljön, és süssön a nap, meg persze hosszabbak legyenek a napok, hogy tudjak élni a meló után is, és necsak azt várjm, hogy minnél hamarabb hazaérjek, és kússzak a takaró alá, mint egy megfagyott oroszlán a sarki hidegben.
Nem szeretem a telet, sőt kifejezetten állíthatom, hogy utálom szegényt. oké szépek a hópelyhek, meg klassz, hogyha karácsonykor szép fehér a táj meg bla-bla, de a fázás és a didergős része, meg persze a tény, hogy sötét van, az bizony nagyon lelohassza a dolgokat.
Nem írtam mostanában, mert úgy voltam vele nincs új a nap alatt, így most mindek jöjjek a mindennapos bla-blával. ugyan azt elnyüfföghetném, nap-napra, de azt mégis kit érdekelne? :)

Nem mindha olyan hatalmas olvasótáborom lenne, de azt a maréknyi kis emberkét sem akarom halálra altatni a már megint szar nap volt a melóba dumával. :)

Jamm voltam fodrásznál, szóval a szexi pontszámom a -15-ról -10-re gyarapodott. :D Jóó lett a hajam. :D

Szóóval, most jutottam oda, hogy megint elkezdem aggódni a csomagomért. Okké, hogy Csille baromi messzi van, de a csomagom lassan már egy hónapja "repül". Utolsó infó róla az, hogy feltették egy gépre, azóta semmi de semmi hír róla. És kezdek aggódni, mert akárhogy is nézzük, egy limitált fejecskét várok haza, amit azért nem egyszerű megszerezni. Nekem összejött, erre baszakszik a posta? Hát kapjááákbe.
Szeretném, ha itthon lenne, mert akkor megnyugiznék, hog jól van meg ilyenek. :D
Minden nap lelkesen jövök haza, első kérdés: Posta????
anya meg válaszol.. nem volt...
Na mondom zseniális...
Szóval várok és várok.. egyebet sem tudok. A ruha rendelést jobban tűrtem az egyhavi postás várást, hisz azok ruhák, mi bajuk esne?? De egy fej.. azért az más tészta.
Majd jelentkezem, ha végre van valami esemény.
Addig is jó hétvégét. :)
Ismét a semmiről írtam wehhe.

2011. január 24., hétfő

Lazulós hétvége

Nos, ez a hétvégém végre kicsit ellazított. sokkal jobb kedvvel indult így a hetem, és még ki is tudtam magam pihenni. Úgy terveztük, már elég rég óta, hogy Krisztihez megyek most, de szegényem úgy lebetegedett, hogy úgy döntöttünk, toljuk, mert semmi értelme nincs így a dolognak, s mivel Anna barátnémmel a napját nem tudom, mióta terveztünk egy közös hétvégézést, csak valahogy a munkabeosztás, meg a programok mindíg közbeszóltak, így most itt volt ennek is az ideje. Nálunk kb 15 centi hó esett. szép hófehér volt a táj. szombat felkeltem, levittem Tónikám, majd összepakoltam és irány a vonat. Mondanom sem kell, hogy ahogy elhagytuk a megyét, egy csepp hó, de még annyi sem volt sehol. helyette kaptunk tavaszt és napsütést. Pesten hét ágra sütött a nap, és így úgy döntöttünk, sok időt töltünk kinn. Felmentünk a budai várba fotózni. :D
Kétszer is voltunk, mert szombat télután sajnos hamar ránksötétedett. vicces kis dolog volt, kiszedtük a srácokat, csináltunk kb 3 képet, mikor betámadtak minket a kínai csajok. totál ráfunoltak a babákra, és vicces volt, mert monda a csaj, neki is van, meg bla-bla. És annyira cuki volt, mert a táskájából előhorgászott egy pulipot. :D Nagyon vicces volt. Kicsit dumáltunk, lettek közös képek, majd hazamentünk. Megvacsiztunk, majd elmentünk, anna haverjaihoz kicsit kocsmázni, meg dumálni. Másnap kelés és reggeli után ismét irány a vár, és végre tudtunk normálisan dolgozni, bár veszett sok ember volt. :D
mindent összevetve jó kis hétvége volt. ˇˇ
És olyan furi, elmesélem ezt. mikor odafelé mentem néztem ki az ablakon, és az jutott eszembe, hogy utoljára ugyan ezen az időpontban, szinte ugyan így utaztam, csak akkor Szombathelyre.. és eszembejutottak.. jó érzés volt. Vittem magammal őket, és végigjátszottam, hogy nemsokára ismét megyek.. és milyen jó lesz. :D
No mára befogtam. :D
rövid voltam és tömör. :)
Jó hétvége volt.

2011. január 20., csütörtök

Minden nap más...

Most gondoljunk csak bele, mily csodálatos érzés lehet úgy ébredni, hogy anyukád rátépi az ajtót, miközben te épp legmélyebb álmodban vagy. Nem kívánom senkinek. Mindezt azért tette, mert kíváncsi volt, elmegyek-e a gyógyszeréért. Hát mondom, tegnap ezt nem beszéltük meg, így elég érdekes lenne. Mert okké, én elmegyek, de akkor adják is oda, és ne kelljen sort állnom, mert amúgy sem rózsafingos a helyzet benn az irodában, nem kéne tetőzni a kedélyeket azzal, hogy bocsi főnök, ma kések, mert gyógyszerért megyek. Aztán anya elmondása szerint végeztem volna fél egykor. Hát mondom köszi. Az egyenlő lett volna a halálos ítéletemmel. Így is le lettem ordítva mert nem tudok írni, és kerekítsem már azokat a kurva betűket, mert úgyis ráérek…hát bassza meg. Persze, hogy ráérek, de nem csak én, mindenki más is. De már ne haragudjon meg a világ, vannak olyan emberek, akik fele ennyit sem dolgoznak, és háromszor annyit keresnek. Csak a különbség köztünk az, hogy ő vígan szörfözhet a netten, meg tévézik, én meg… nem merek semmit csinálni, mert még a légvétel is bűn. Addig a pontig, amíg mindent elintézek, ami azon a napon a dolgom, sőt, annál sokkal többet is, addig nem szólhatna egy büdös szót sem. De fogalma nincs mennyi mindent intézek, hogy mennyire rohadtul el vannak kényeztetve. Más összetenné a kezét, egy irattartó tömbbért, ők, mindent megkapnak, még kérniük sem kell, mert figyelek rá, mi hiányzik, mi nem… Áh mindegy.. Csak annyira rohadtul dühít.

Nézzük csak. Tegnap igencsak képleírós filozófus kedvembe voltam. Najó, nem, de mivel jött az én drága Művészem, és éreztem, hogy nincs a toppon, gondoltam ráírok, hátha tehetek Érte akár egy hangyányit is, hogy jobb legyen Neki. Aztán elmondta, mi zavarja, mi dühíti, és próbáltam adni valamit. Persze hülye emberek mindig is lesznek a világon. Sajnos többségben is vannak, és mi „normálisak” vagyunk kihaló félben. Épp ezért kell tennünk azért, hogy közös erővel ezeket, a genetikai hulladékokat kiiktassuk. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha olyan világban élnénk, ahol az ember még megcsodálja az elmászó katicabogarat, ahol még érték a narancs az égen vagy a szivárvány az eső után. Ahol a barát támasz, a szeretet nem csak egy fogalom, és létezik a lélek. Ott, hol az emberek nem csak bábok, nem csak üres váz, amit belül húr-vér motor hajt, de mégsem képes érezni, mert eltiporták, mert megfosztották. Ott, hol a gyermeki lélek, és a gyermeki hit nem tűnt tova. Talán nem lenne jó, hisz abban is találnánk hibát. De nem a világban van a hiba, hanem bennünk, mert képtelenek vagyunk megbékélni saját helyzetünkkel, mert soha semmi sem jó, mert sosem vagyunk elégedettek.

Megint elkalandoztam. Nos most örülök annak, hogy az én kicsi művészem ír is. Azt szeretném, ha kipróbálná magát több téren. Én magamból indulok ki, nekem jól esik kiírni a gondokat, a gondolathalmokat, mert már nem csak bennem van és rakódik, hanem vált valamivé. És Ő tehetséges, néha maga sem hiszi el, és kétségei vannak, pedig így van. Én látom a fejlődést, és tényleg érdekes, hogy ez, napról napra történik. Minden képe új…. most például olyan hátteret kreál, hogy csak ámulok. Azt szeretném, ha elhinné, hogy ő különleges, nem mindennapi dolgokat visz végbe. És azok, akik támadják, lehordják, vagy cseszegetik, azok azért teszik, mert irigyek. Hisz itt ez a lány, és művész szemmel nézve semmi idő alatt olyan dolgokat produkál, amit más tán sosem lesz képes. Plusz olyan stílusa van, ami megmozgatja az embereket. A karakterei, a színei, az egész, ahogy van, annyira újszerű. Sok paraszt meg nem képes felfogni, hogy attól mert más, mert új, még jó. Látják, hogy az, de skatulyázni akartak, mert ők maguk is skatulyában élnek. És félnek az újtól.

Ez mindig így van. Az ember birka, mindig megy, követ valamit. Mikor a vezető azt mondja az ég kék, kántálja a többi, a fű zöld, ismételt kántálás.
Valaki a tömegből megszólal, a föld kerek, és megdobják kővel, mert azt nem látják, mégis miből gondolja.
Itt van ez a csaj, aki magát is meglepve olyan dolgokat rajzol, hogy csak na, és az ember azt mondja, jajj ez nem jó, hisz egy férfi nem ilyen, az elfeknek hosszabb a fülük. És? Ez mind olyan dolog, hogy az ember kialakítja a saját stílusát. Az ő alakjai direkt nőiesebbek. És a mitológiai, képzelt világ épp azért jó, mert képzelt. Ha te azt álmodod, hogy a főszereplőd lila fehér, sárga pöttyös lesz, akkor azt, úgy kelted életre. A művészi szabadságot, és annak szárnyalását soha senki nem veheti el. Ez a mienk. Mindenkinek más, mindenkinek egyedi. Mi magunk is azok vagyunk.

Megint elkalandoztam. Jó sokat írtam a semmiről. Sebaj.

Legyen szép napotok.

2011. január 17., hétfő

Ismét a verkli

Hétfő van, megint. Említettem már, hogy mennyire nem vagyok jóban vele? Igen? Nem baj, attól még egy párszor el fogom mondani, útálom a hétfőt. Úgy vagyok vele kb. mint a lusta dagi vöri macsek. Tudjátok. :D
No lássuk. Volt egy péntekem. Bent kb. csend uralkodott. Lóti-futi, de semmi extra. Vártam a végét, mert úgy voltam, a hétvége majd feltölt. Mikor végeztem, csörrentem Enikő barátnémnek, hogy jöhet. Jött is. Kellemesen esett az eső, mert miért is ne. Gyors hazamentünk, közbe azért pár boltnál megálltunk. Meghívtam egy teára, bekucorodtunk a szobámba, és beszélgettünk. Jó volt. Ő is itt dolgozott nálunk, csak már elküldték, mert lejárt neki a munkaviszonya. Ilyen közcélúként volt a hivatalba. Kedves csaj, jól elvoltunk, így természetesen igyekszünk kapcsolatot tartani. Aztán estefelé ment haza, én meg belevetettem magam a betűkbe, és csináltam a „szokásos” dolgaim.
Szombat: Hát igen, mondjuk úgy, hogy nagyon kétes érzésekkel indultam neki. Hiányzott már barátnőm, hisz nagyon rég nem láttam, és kicsit feszélyezett is a dolog, hogy ennyi idő eltelte után, mi lesz. Főleg mert akárhogy is szépíteném, sebet kaptam tőle. És úgy gondolom nem én vagyok az egyedüli, hisz mindenkit és mindent félrelökött egy „ember” miatt. Direkt tettem macskakörömbe, hisz az ilyen nem ember. Jó volt látni, elmondhatatlanul jó, de nem volt az igazi. Persze közrejátszott az a tény, hogy lelkileg egyikünk sincs most toppon. Ez a rohadék paraszt, aki dobta, mert táv.. na körbe röhögöm. Barátnőm pontosan tudja mi a véleményem róla, de sokat kell még tanulnia. Én meg türtőztettem magam, mert tudtam, amit mondok, az neki is fáj. Pedig néha fájnia kell, muszáj, hogy megértsük mik a valódi értékek a világban. És pont azokat dobja el hanyatt-homlok? Hát igencsak vicces. Lehettem volna rohadék, aki azt mondja, én megmondtam, te nem foglalkoztál velem, elfelejtettél, amiatt a paraszt miatt, így old meg, egészségedre. De én kötődök hozzá, szeretem a társaságát, és őt magát is. Sokat, nagyon sokat kell tanulnia, de talán egyszer képes lesz felfogni, a pasi az pasi, a barátok viszont… az más tészta.
Sokat csendelt, ami olyan rossz volt, de próbáltam betölteni az űrt. Mikor voltunk sétálni, láttunk narancsot. Meseszép játékát a napnak és a felhőknek. Aranyszín ragyogott a sötét égen, és annyira elképesztően jó volt ránézni, hogy megálltam az utca közepén és csak gyönyörködtem benne.

2011. január 13., csütörtök

Már nincs sok.

Tegnap megint kérte a jelentésem, hogy mi is történt.. Eléggé kétségbe voltam esve, soha életembe nem kellett ilyet írnom, csinálnom, nem tudom, hogyan kell és azt sem, mire jó ez az egész neki? Mit akar ebből kihozni, hisz oka volt rá, hogy kérte, csak úgy nem mond ilyet az ember. Mindegy. Kolléganőmnek jó alaposan elmondtam, mi a kínom, meghallgatott, próbált tanácsot adni. Olyan szintre jutottam, hogy remegtem saját testemben, nem tudtam a sírást visszafojtani, és rettenetesen rosszul voltam. Mindenem remegett, és fáztam, pedig nem volt hideg. Az előző éjszakákon hasmenésem volt, és remegés, éjjel képtelen vagyok normálisan aludni.. zokogok megállás nélkül, és nem tudom irányítani. Tegnap este meg már székrekedésem volt. Remek… Na mindegy… most egyetlen cél lebeg előttem… hétvégéig valahogy kibírni.

2011. január 12., szerda

Fel fel.. Éledünk

Jól vagyok-pötyögtem vissza a választ, a kis villogó ablakba.
Jól vagyok, ismételtem magamban is. Nem voltam hiteles. A visszaköszönő fekete betű is erről árulkodott. Ő sem hitt nekem.
Magától jött. Jól eset. Pár napja már nem beszéltünk. Vagy elkerültük egymást, vagy épp nem értünk egymásra. De most, jött. Nem akartam megint terhelni a bajaimmal, de közölte, azért kérdi, mert érdekli, szóval bökjem ki mi van.
Felületes választ kapott, olyan összefoglalt mondathalmot. Tényleg nem akartam terhelni, nem akartam belemenni a részletekbe. Ilyenkor félek, lehúzom magammal, így meghagyom Őt úgy, ahogy van. Főleg, ha érzem, épp jó kedvű. Milyen jogon húznám a mélybe? Így is mostanában folyton csak nyavalygom, már magamnak is fárasztó és unalmas, nem kell, hogy még egy embert halálra untassak vele.
Tiszta vizet öntöttem abba a bizonyosba, megkérdeztem Tőle pár dolgot, és megnyugtatott, már sokkal jobb. Sejtettem, hogy ebben az állapotban, amiben vagyok, kicsit jobban felveszem a dolgokat, és valószínű nem én kergettem az őrületbe, de tudni akartam, hogy rólam szólt-e, hogy benne voltam-e a körbe. De megnyugtatott. Nem használt nagy szavakat, nem magyarázta körbe, én mégis, hittem neki. Hisz miért ne hinnék, mikor eddig mindig őszinte volt és tiszta. Azt mondta, ha baja lesz velem, elmondja. És én tudom, hogy így lesz.

Volt egy jó napom. Vasárnap végre láttam az én Nagyutazóm. Amióta hazajött, nem volt időnk találkozni, így jól esett már egy tali. Most megosztottuk a beszélgetést. Ő is, meg én is meséltem. Jól esett, azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy mind a kettőnknek. Hozott ajándékot is. Képeslapokat, és a fiúk is kaptak egy kis „ölelős” törülközőt. Rettenetesen édes. Annyira kedves volt tőle, és jól is esett. Beszélgettünk, sétáltunk, aztán hazakísértem, és én magam is hazamentem. Egy picit feltöltött. Végre eljutottunk oda, hogy megveszi magának az első babát, és boldog vagyok, hogy ebben segíthettem is neki. Egy meseszép fiú fog hozzá hazajönni. Sok szép dolgot fog adni az életébe, én tudom. Majd ha elmegy, akkor még egy, aki hazavárja. Talán sűrűbben látom, bár így sem panaszkodhatok. Hisz nem kell egy évet vagy 8 hónapokat várnom egy talira. Hanem legalább 4 hónaponta látom. Azért ez is valami.
Ne legyek önző igaz?

2011. január 11., kedd

S megint....

Tudom jól, nem mindíg vagyok megfelelő társaság, és sokzor zuhanok a mélybe. Bármennyire is próbálok erős maradni, megtörnek. És néha olyan helyről is kapok döfést, ahonnan nem is számítottam rá....

Munkahely:
Én, mint minden más, élő, lélegző, és nem utolsó sorban kihangsúlyoznám, hogy érző létforma, mint minden más társam, néha megbotlom. Bármily meglepő, alapvető emberi tulajdonság, létezésünkkel jár, hogy hibázunk. Nem egyszer, nem kicsit. De én, mint ranglétrán elhelyezkedő, legalja létforma, ki előtt még a kutya is magasabb helyen van, én, nem számítok embernek, nem is így bánnak velem, és nem is így kezelnek. Körülbelül egy lábtörlő szintjéhez sorolnám magamat. És mint nem vagyok ember, így nem is elfogadott tény, hogy hibázom. Sőt az sem észreveendő dolog, hogy az év összes munkanapján megfelelően gördülékeny, és kielégítő munkavégzésem van. Viszont az észreveendő dolog, ha megbotlom. Természetesen, más, magasabb létformáknál, ez legyintéssel, vagy kis dorgálással jár, és megy minden tovább. De nálam, mint nem elfogadott, rúgjunk bele, tapossuk szét, tegyük emberi ronccsá létformánál, ez sokkal többől ál. Szankciók, intézkedés, kirúgás, és egyéb lelki terror eszközök, hogy véletlenül se érezze jól magát. Az a tény, hogy az emberi létformának nem tekintendő lény csak vegetál, tiszta ideg, gyomra görcsben, remeg a saját testében, lelkileg összetört, totálisan maga alatt lévő, idegi roncs, az senkinek sem számit. Minden nap adjunk erre egy lapáttal, és tegyük még nehezebbé és elviselhetetlenebbé számára a napjait. A kiszámíthatatlanság, az emberi gyarlóság, érzéketlenség és nemtörődömség kereszttüzében létező létforma, minden napja maga a kínkeserves pokol, melyre még nagyban rájátszik az a tény, hogy ahol csak lehet, alávágnak, és még maradék emberségében is megsértik, mindezt úgy, hogy észre sem veszik, hisz egyes létformák szűkén vannak az érzelmeknek és szerintem még a fogalmát, sem ismerik a lélek szónak. Így számukra teljesen elfogadhatatlan, ha valaki érez. Minden, ami közelében ilyen jellegű hullámokat bocsát ki, az irtandó, gyűlölendő, tönkreteendő senki.
Ezek után, mégis elvárják tőle a tökéletes munkavégzést, mikor néha az a szerencsétlen, még egy aláírást sem mer bevinni. Rettegésének és félelmeinek köszönhetően sokszor figyelmetlen, képtelen koncentrálni, mert mindent egyszerre zúdítanak rá, és így felejt, hibázik.
És ama tény, hogy egy nyugodt, kiegyensúlyozott, életvidám ember, mára lelki nyomorék lett, senkit sem zavar.
Én kérek elnézést.

A másik világ ami körülvesz:
Azt hinnéd, akik körülötted vannak, szívesen meghallgatnak. Te is megteszed, ha ezt kívánják. Kevés ember van, akiknek nyitok. Mindenkivel elvagyok, sokmindenről beszélünk, de kevesen vannak, akik mindent tudnak, akiknek mindent elmondok... És vannak napok, amikor jól esne beszélni... Beszélni mindenről, akármiről, bármiről.. csak ne legyek egyedül...
Át kell értékelnem a dolgaim, és nem fog tetszeni az eredmény, de akkor is meg kell tennem.

2011. január 5., szerda

Szombathely.. Levél SV-nek

Azt hiszem kijelenthetem, az élet mindig tartogat meglepetéseket.
Sosem tudhatod mit hoz a holnap, ezt mindenki tudja, de hogy még néha a percek is meg tudnak lepni, ez számomra új. Olyan élmény részese lettem, amit nem tudok szavakba foglalni, és elgondolkodom, megérdemlem-e egyáltalán. Olyan hihetetlen, megfoghatatlan, lélekmelengető aprókat kaptam, szeretetcseppeket, és gondoskodást. Pedig nem is ismertetek. Oké, beszéltünk meg minden, de ez más.. ez személyes, mégis.. része voltam az egésznek, nem volt olyan, nem vagyok ide való. Persze voltak kisebb ingadozások, de azt hiszem ezekről, a bukkanókról én is tehettem. Csak kicsit sokk volt, és mikor az ember vadidegen társaságban, még idegenebb arcokkal találkozik, akikről semmit se tud, még az arcukat sem látta, csak néhány mesemorzsát tud, akkor…azt hiszem érthető, hogy megijed, és nem tud a helyzettel mit kezdeni, hisz nem voltam még sosem így. Eleve olyan torokgombóccal indultam, végig ott motoszkázott, hogy vajon mi lesz, hogy képes leszek-e beilleszkedni, hogy nem-e leszek sokk, és féltem.. hogy csalódást okozom. Erre elmentem, és és el sem tudom mondani. Annyira, annyira jófejek voltatok, hogy néha elszégyelltem magam. Hisz csak ott voltam, és nem is segítettem, és… ott lehettem, és megkaptam mindent, még többet is, mit gondoltam. És basszus.. ha mindenki ennyire lenne antiszoc, akkor ez a világ nem itt tartana. Egész évben nem kaptam ennyi szeretetet és törődést, mint ezekben a napokban Tőletek… Pedig… hisz egy „senki” vagyok, ki csak betoppant, és életetekbe lépdesett. Előtte nem tudtatok semmit rólam, és akár lehettem volna bármilyen hülye elviselhetetlen picsogó picsa is.. bár így is néha az voltam.. És sajnálom…

Hajnalba elindultam.. el, ki a semmibe, és ott volt a lélekgombóc meg rágcsa… A félelem és izgalommal csordult érzészavar, és egyszerűen annyira nem bírtam magammal. Aztán nagy nehezen vánszorgott az idő a vonaton, s mikor leszálltam és mentem.. uhh, el sem tudom milyen volt látni először titeket. Meglepő, fura, 3D-s. És mégis az első mozdulat, annyira szeretetből jövő örülés volt, hogy egy pillanat alatt elfújt mindent… megöleltek… izé.. megöleltél, és én. Jól esett. Átmelengette a lelkem, és aztán meg… volt hogy magadtól jöttél, és mindig tiszta volt, és annyira szívbőljövő szeretetcseppes. Én ezt annyira nem szoktam meg. Ez olyan hihetetlen boldogsággal töltött el. Minden szó, mondat, a beszélgetések minden pillanata, egy igazi varázspamacs, és elkezdtem azon agyalni, vajon, mikor jönnek, hátulról megböködni, hogy felébredjek, és képembe röhögjék, ez egy hülye álom… Nem volt, nem jött. És egyre inkább nap nap után kezdem elhinni, hogy így is lehet, hogy ilyen is létezik. Furcsa ez, hisz eddig mindig csak én voltam, aki önként ment és szeretett, mert jó. És most. Visszakaptam minden egyes alkalommal, sőt néha akkor is, mikor nem én voltam, ki elindította.

Ezek után, hamarabb elhiszem, hogy a föld lapos, minthogy antiszoc van. Velem olyan szinten nyitottak és kedvesek voltatok.. és nem tudom.. személyes varázsomnak köszönhető? Vagy vaagy csak nemes egyszerűséggel ez vagytok Ti. De ez egyáltalán nem is légyeg. A lényeg az, hogy ez jó volt. Hihetetlenül, elmondhatatlanul jó, amit sosenem fogok tudni meghálálni. És a kérdésre, hogy „remélem azért kicsit jól érezted magad?” a válaszom NEM. Nem kicsit, nagyon, sőt… Hihetetlenül jó volt minden perc, még az is, mikor nem volt minden csillámfényesen csittifitti. Hisz az élet egy kibaszott groteszk görbetükör. Mégis, annyi mindent adott, hogy hónapokig tölteni fog, és már most facsar bent, sőt akkor is facsart, mikor ott voltam, mert telt az idő, és én nem akartam. Kívántam varázspálcát, hogy állíthatsak rajta, hogy azt mondjam, ne rohanj ennyire, hisz annyira kevés volt. Annyira hihetetlenül kevés. És az mégis lépdesett előre, és belőlem kijött. Kijött mert fájt, hogy vége lesz, hogy elmegyek, és itthagyom eztm ezt ami olyan jóó és meleg...

Most pedig itt ülök, és egyre inkább jön a fájás. A tudat, hogy vége a csodának, és oké, reméljük lesz még, mert én ha kell, gyalog is.. csak ismét részese lehessek a varázsnak, hacsak percekig, vagy napig, de örülhetek a viszontlátásnak, és szippanthatok egy kis levegőt. Kaphatom a cseppeket, a szivárványos eget és mindent, A percek elmondhatatlan szépségét, miközben annyi mindent ártágcsáztunk, és közben egyre közelebb lépdeltünk egymás fele. Mikor annyira meglepően jól esett, hogy ennyire képes vagy/vagytok nyitni.
Talán, és sem okoztam csalódást. Persze izgultam, és görcsel, meg fuldacs gömbőccel a torokban nehéz, és biztos sokszor volt, hogy a falat kapartátok miattam. Elnézést. Néha észre sem veszem…. Nekem tényleg fura ez a helyzet… És nem tudtam még azt hiszem megfelelően lekezelni.

Mindegy.. nem akartam kisregényt írni, így be is fogom, és nem csipogok.

KÖSZÖNÖM!