2011. május 2., hétfő

Szösszenet


Gondolom ti is voltatok már olyan helyzetben, hogy leültetek, és végig gondoltátok az addigi életeteket, azt, hogy mit hogyan is csináltatok, és hogy ez jó vagy rossz. Hogy végig futott az agyatokon, hogy mi lett volna, ha…. Például ha azon a napon nem jobbra, hanem balra fordulok, vagy egy velem megtörtént eset: Hogy hazafelé a Petőfi csarnokból, nem mondom azt, hogy jó, akkor álljunk meg egy cigi erejéig. Ha akkor, ott azon az estén, nem gyújt rá barátnőm, valószínű most nem írnám ezt a bejegyzést. Mert agyon ütöttek volna mindkettőnket a következő kereszteződésben. De ez csak egy példa a sok közül.
Sokszor eljátszom a gondolattal, vajon miért vagyok még itt? Miért élek, mi értelme? Hisz nem én fogom megváltani a világot, és szinte biztos, hogy családom sem lesz, ha így haladok. Hisz olyan szinten feladtam, hogy valaha nekem lesz bárkim is. Akkor miért?
Azért, hogy holnap kapjak még egy pofont, vagy esetleg még lássak az életembe 100 naplementét, ami ad egy kis meleget? Nem hiszem, bár ki tudja. Lehet, ha akkor még rég, nem teszik tönkre totálisan az önbecsülésem, és képes lennék a szeretet azon formájára, amire mostmár szerintem soha, akkor most valószínűleg, mint sok osztálytársam, csoporttársam, babakocsit tologatnék, és túl lennék a fehérruhás ceremónián. És talán boldog lennék. Persze ez mind egy nagy talán. Hisz mi rá a garancia, vagy a bizonyíték?

Nem mondhatom az életem pocséknak. Valahogy úgy rendeződtem be, hogy bármi is történt, bármennyi pofont is kaptam, akárhányan is tapostak belém, én nem gyűlölöm őket. Valahogy igyekszem a szépre emlékezni, és a jóra. Azokat helyezem előtérbe. És a tanulságokat, amiket leszűrtem. Persze vannak napok, mikor magadba zuhansz, és néha jól jönne egy kéz, aki segít kimászni. Azt hiszem, örülhetek, mert számomra megadatott, hogy mindig volt valaki, aki segített. Lehet a szám csökken, vagy sokak azóta eltűntek mellőlem, de voltak, és vannak. Köszönöm Nekik.

Nem mondom magamat boldogtalan embernek. Mindaddig, amíg úgy érzem, ezen a planétán egyetlen embernek is fontos a létem, és szeret, addig úgy gondolom, van értelme másnap felkelni. Amíg tehetek érte bármit is, amíg szüksége van rám, addig én is boldog vagyok. Sosem leszek első a sorban. Sosem fognak úgy szeretni, ahogy én őket. De tudjátok mit? Nem is bánt. Addig, még valamicskét is visszakapok, nem is fog. Néha ez sem hiszik az emberek, hogy mit adnak a másiknak. Egy mosollyal az utcán, egy kedves szóval, elérhetik, hogy az, akinek adtuk, ne ugorjon le történetesen a hídról, ahova igyekezett. Mert rájön, tán mégsem annyira szörnyű. Adjunk a másiknak némi szépet, hisz ha mi kapunk, az jól esik, akkor miért ne esne jól ez másnak is? Milyen jogon fosszuk meg őket egy csepp kedvességtől. Lehet épp te leszel az egyetlen azon a napon, aki adott Neki valamit.
Nekem is sokszor volt, hogy random, vadidegen emberektől kaptam valami szépet, vagy jót. És hihetetlen jól esett.
Csak egy mosoly, vagy egy kedves szó. Ennyi az élet kulcsa.
Valahol, valamikor, vissza fogod kapni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése