Csak hogy látszódjon, nem lettem kámfor, és nem tűntem fekete homályba, csak nemes egyszerűséggel nincs. Olyan szinten vagyok, hogy nem akarok, vagy nem tudok beszélni. Körülöttem vannak az emberek, akiket szeretek, vagy így, vagy úgy, és azon kapom magam, hogy csak rejtve mászok fel az msn-re, és mikor jön az, akivel jól esne beszélni, akkor se írok rá. Nem akarok, hisz most milyen jogon nyomjam, terheljem, mikor megvan a maga baja is? Miért kellek én is? Nem eget rengető problémák, nem dől össze világ, nem rengnek a falak, így mégis miért nyaffanjak? Tudom jól, hogy meghallgatna, hogy tanácsot adna, vagy csupán figyelmet, mégis.. nem szeretném Őket nyomni. Fordított esetben bárki jöhet hozzám, tudják jól, hogy az "ajtóm" nyitva, és elmondhatják, és ha tudok, segítek. Jobb ha ezt én teszem, és nem én terhelek. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, ez a csaj semmivel se elégedett, vagy örüljön, hogy ez van. Igen, és örülök, és hálás is vagyok, sose kívántam mást, nagyobbat, vagy jobbat, egyszerűen csak... csak néha annyira egyedül érzem magam. Aztán eltelik pár nap, és minden rendbe jön. Vannak pillanatok, mikor mind a két beszélgető fél pulzál, és ad a másiknak valami megfoghatatlan, hihetetlen energiát, és szeretetet. Úgy, hogy ez nem fáradság, sőt, néha észre sem vesszük.
Lehet pihenni kéne, bizonyára csak egy kis idő, és minden rendbe jön... addig meg....
Maradok tisztelettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése