Amikor nem megy…

Válság? Olyasmi. Bár nem tudom érdekel-e egyáltalán valakit, de ez már más problémája.

A lényeg, hogy nem megy. Egyszerűen nem. Ott vannak a dolgok a fejemben.. mégse. Lassan egy hónapja nem fotózta, az írások se mennek, és most ott tartok, hogy az egyiket lehet nem is folytatom… megölték a karakterem. Soha többé nem teremtek másoknak karit, mert ez lesz belőle. Akkor miért akarta annyira? Ez volt a vágya, ezt kívánta, aztán mégis eldobja, csak mert nem tetszik neki? Milyen jogon? Miért nem gondolt ebbe előre? Én sose tudnám eldobni magamtól azt, ami az enyém. Mindig megfontoltan döntök, felépítem a dolgokat, nem csak azért van valami, hogy legyen, vagy mert másnál szép.

Nem fogok pl. csak azért venni egy vázát, mert a szomszédnál láttam és deszép. Főleg nem akkor, ha az csak a szomszédnál szép, és az én szobámba, bármennyire is szeretném, de nem illik.

Fáj, hogy eltűnik, és az is fáj, hogy ily könnyen lemondott róla. Vele együtt megölt belőlem egy darabot, sőt egy másik karakterem is. Lehet ez nem jelent senkinek semmit. És most sokan nem értik, miért is akadok ki ezen ennyire, de nekem fontos, hisz mindegyik egy darab belőlem.

Amikor az embernek semmije nincs és senkije.. legalább ők vannak… és nem hiszem, hogy nagy kívánság az, hogy maradjanak is. Ha más nem, legalább ez a boldogságom maradjon… Csak ennyi.. nem nagy kérés, vagy igen?

Ajándék

Furcsán fog hangzani, de életembe először kaptam szívből jövő, igazi ajándékot. Megéltem 27 évet, de eddig valahogy soha. Néha a megköszöntésem is elfelejtődött, hisz ki emlékezne effélékre.. de idén, más volt. Kaptam valamit. Valami olyat, ami jól esett. Eddig akkor kaptam, amikor adtam, és az öröm, az enyém volt. Mindig is jól esett, s megmelengette a lelkem.

Nem kaptam nagyot, nekem mégis felbecsülhetetlen, hisz szeretetből adták, tisztán, önzetlenül. Rám áldozták az időt, és az energiát, mindezt azért, hogy örömet szerezzenek. Igazán jól esett. El se tudom mondani mennyire.

Köszönöm.